16 évesen rossz társaságba keveredtem. Hiába kaptam jó nevelést, mégis megtörtént.
Fel sem fogtam, mi történik, nem vettem komolyan. Rengeteget buliztunk, lógtunk az iskolából, ellentmondtunk a szüleinknek. Nem értettük mi a bajuk velük, miért nem lazábbak egy kicsit, mi nem tetszik nekik az életvitelünkben, mit akarnak? Elbeszéltünk egymás mellett. Rossz dolgokat vágtunk egymás fejéhez, csúnyán beszéltünk egymással és soha nem értettük a másik álláspontját. Ezek mély, fájdalmas bélyegeket nyomtak a kapcsolatunkra, és fokozatosan kezdtünk eltávolodni. Nagyon messze jutottunk. A szüleim teljes kudarcként élték meg a viselkedésemet, nem bíztak meg bennem, és úgy éreztem nem is, szeretnek már igazán. Talán ez lehetett a legfőbb oka, hogy ilyen mély zuhanásnak indult az életem.
Aztán mikor komolyra fordult a helyzet és súlyosabb dolgok történtek, mint az ivás vagy lógás, megjelentek az életemben a drogok. Teljesen elveszítettem a kontrollt, és már a hétköznapi, iskolai helyzeteimet sem bírtam ki „tisztán”. Fizikailag már olyan állapotba kerültem, hogy egy rosszullétem után a kórházban figyelmeztettek: az életemmel játszom.
Ekkor lépett be az életembe először az alapítvány. Nagy levegőt vettem, elmondtam a problémáimat, kiöntöttem a szívemet. És működött. A családom mellett az Alapítványnak köszönhetem a legtöbbet. Először alaposan kivizsgálták a panaszaimat, majd lassan elkezdtek kezelni.
Nem volt könnyű. Kétszer is nekifutottam, és nem igazán hittem el, hogy sikerülhet. De ott hittek helyettem is. Néhány hét után láthatóak voltak a gyógyulás jelei, már el tudtam hinni, hogy sikerülni fog. Egy idő után már magam boldogultam a relaxációs technikákkal és a Bach-virág cseppekkel.
Eltelt 3 év. Emlékeztetve „zűrös korszakomra” (de nagyban annak hatására) újabb nehézségekkel találtam szembe magam. Több hétig tartó migrén és kar-lábzsibbadás, valamint pánik-betegség gyötört, amely tünetekre a gyógyszerek és kemikáliák teljesen hatástalanok voltak. Ekkor döntöttem újra az „Önmagadért Alapítvány” segítsége mellett, ami ismét kihozott a szörnyű állapotból.
Ez alatt az időszak alatt az egyedüli emberek, akik mellettem maradtak a CSALÁDOM volt. Rengeteget köszönhetek nekik, végig támogattak, kiálltak mellettem és a sok bizonytalanság ellenére is, a legfontosabb, hogy látták a harc végét, hogy képes vagyok újra normális emberként iskolába járni, tovább tanulni.
De az ő segítségük is édes kevés lett volna, ha nem jövök rá én, magamtól hogy mekkora zűr van körülöttem, hogy nem jó irányba haladok, és ha így folytatom, akkor nem csak a családomat, de a saját életemet is elveszíthetem. Mindenkinek azt tudom csak tanácsolni, hogy ne habozzon, gondolja át az életét, nézzen a tükörbe és kérdezze meg magától, hogy vajon mindent jól csinál - e.
Hiába nem vagy egyedül, ott van a család, a rokonok, a barátok. Van az a pont, amikor már ők sem bírják és nem is várható el, hogy elviseljék és tolerálják a kilengéseiteket, legyen szó drogról, alkoholról, lógásról, gyógyszerfüggőségről, dührohamokról.
Addig ugyanis mondhatja, bárki hogy szokj le, tedd le, ne csináld nem vagy normális, és még sorolhatnám... amíg te magad nem jössz rá, hogy mekkora bajban vagy és ebből ki kell mászni, nem fog menni. Más nem tudja helyetted meg csinálni. Nézz szembe önmagaddal és a problémáddal. Mondd ki, és lépj. A teljes gyógyulás ugyanis csak ekkor garantálható.
A többi segítséget majd az Alapítvány és kedves munkatársai hozzáadják! :)